Emlék, hogy emlékezz, hisz emlékem csak emlék lesz… 

Mi is az emlék? Ami megmarad, kézzel fogható egy olyan embertől, akit szerettél, jól ismertél. De van másfajta emlék is. Olyan, ami nem megfogható, egy olyan embertől, akit személy szerint nem is ismertél… ilyen az emléke annak a tizenkilenc éves lánynak, akinek az életét a fanfiction-írás egészítette ki, a aki végül feladta a harcot egy csúnya betegséggel szemben.

Egy író távozott el közülünk, és emléke csupán néhány novellán és egy pár befejezetlen történeten alapszik, amit sosem fog már tudni befejezni.

Lehet, hogy páran már elfelejtették, s bár én azelőtt sem olvastam a történeteit, bennem mégis megmaradt. Ahogyan láttam kiírva, hogy egy író meghalt, aki csupán tizenkilenc éves volt, elszomorodtam. Fogalmam sem volt miért – igazából értelmét sem láttam – de megnéztem, miket alkotott. Ahogy elolvastam egy novelláját, amit nem sokkal halála előtt írt, megkönnyeztem. Nem azért, mert szomorú volt, éppen ellenkezőleg. Áradt belőle az élni akarás, az, hogy élvezi az életet, hogy milyen boldog…

Megnéztem a kritikákat, már csak kíváncsiságból is. Volt már körülbelül három kritikája, amit úgy kapott, hogy azzal kezdődött: „Tudom, hogy már ezt nem olvasod…”

Magam sem tudom miért, de szörnyen mérges lettem. Nem láttam értelmét annak, hogy ők ide írtak, hogy így kezdték, és valahogy zavart az egész. Észre sem vettem, és már záporoztak a könnyeim. Igen, elég érzékenyfajta vagyok, ám akkoriban halt meg nagyapám, és az is sérülékenyebbé tett.

Azután tovább olvastam, és volt valaki, aki ezt írta: „Tudom, hogy fentről olvasod!”

Igen, igen, elég optimista egy kijelentés, de nekem ez nagyon tetszett. Végre valaki, aki hisz abban, hogy ott, ahol most van, még mindig ragaszkodik élete egy számottevő feladatára, és figyeli – mint egy vérbeli író – a hozzászólásokat.

A mai napig is eszembe jut, s csodálom, hogy nehéz sorsa ellenére, ő a végsőkig hitt magában, írt az olvasóinak, és megtartotta jókedvét. Sajnálom, hogy nem ismertem, de lehet, akkor most rosszabbul érezném magam. Ott vannak a történetei, s nem lehet folytatásuk. Egy csonka emlék, ami kevés belőle, mégis megmutatta a lelkét. Mert onnan írt. Minden a lelkének a csodálatából született, és jelét sem mutatta csüggedésének. Utólag talán kicsit példaképként tekintem őt, s a mikor rosszul érzem magam, sokszor eszembe jut, hogy ő betegsége közepette is magabiztosságot sugárzott írásaival.

Ma újra fölmenetem a honlapra, s szomorúan vettem tudomásul, hogy nincsenek fent az írásai. Talán nekem jobb is. Ha haragudtam azokra, akik írtak neki halála után kritikát, én milyen vagyok, hogy olyan írásokhoz ragaszkodom, amik egy olyan emberé, aki nem él már közöttünk. Mégis fáj, hogy az emléke már innen is elfoszlott, holott az én lelkemet még mindig érzékenyen érinti. Ezért ültem most el, hogy megőrizzek magamban egy olyan emléket, ami éltet, és segít, mutatja az utam az írásban.

Nyugodj békességben Gendolinn!