Egy irodalomóra gondolatai

„ Ez nem lehet igaz. Már megint? Egy újabb irodalom óra. Vagyis kettő… na ne már… Fáradt vagyok, nyűgös és éhes. És álmos. Ajh… na jó, erős leszek!

         Péntek van, most csengettek be nagyszünetről. Elindultam lefelé a hármashoz. Azt hittem, tanárnő már bement a terembe, de nem. Ez csoda! Máskor mindig óramű-pontossággal, könyörtelenül jön. De most megelőztem, hehe! Legalább ennyi jó legyen már a napomban. De nem örülhettem sokáig. Fél perc múlva megjelent a folyosó végén. Hurrá. Bemegyünk a terembe, leülök. Jelentés nincs, legalább nem kell felállnom a kényelmes, párnázott székről… Juj, de jó… aztán ezt a kis örömöt is elveszi tőlem. „Illyés Gyula.” legalább két percet hagyjon már… de nem. Az túl jó lenne a szerencsétlen, nyomorék diákoknak. Itt ő diktálja a szabályokat. 1902-ben született. Mármint Illyés. Hát az jó régen volt. Akkor még nem is éltem… Tanyasi volt. Na, van egy tanyasi ismerősöm, de arról inkább nem beszélek. Meg az ötszázezer forintos telefonszámlájáról. „Mi ment, rá, a tanya vagy a ház?” Nem esett le neki, hogy a kettős ugyanaz…

         Újságíró volt. Eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? Mindegyik író, költő ezzel kezdte… kivéve amelyik nem… de most pont ő maradjon ki? Emigrált is Párizsba. De minek? Tanárnő mondta, hogy nem is volt rá oka, csak minden költő ezt csinálta. Na, felfedeztem egy divatot? De nincs idő ezen gondolkodni, diktálás van. Hunok Párizsban. Ez meg hogy? Körbenézett és meglátott egy csapat hun turistát? Á, hülyeség… fáradt vagyok.

         Felesége Juventus… azaz Juvanecz Irma. El is váltak. Vajon miért? Mindegy. Nem sajnálom. Második felesége valami Flóra. Kozmutza. Milyen utca? Kozma utca…? József Attila is szerette?! Húha… jó kis szerelmi háromszög… Micsoda? Azzal vádolták Illyést, hogy elszerette Flórát Attilától? Kezd érdekelni a dolog… de itt abbahagyjuk. Ez nem az én napom.

         Nyugat, Magyar Csillag, Válasz… kit érdekel? Akkor a jövőben mit fognak tanulni? Meglepetés, Bravo, Észak? Á, már lefárasztom saját magam. Vagy a tanár. Tök mindegy. Fáradt vagyok. József Attila megsértődött, mert nem mehetett el valami kongresszusra. Hadd sértődjön. Jól teszi. Mellesleg úgyse érdekel senkit.

         Kötetei. „Nehéz föld.” Nem is nehéz a föld. Miért, a cserepes virág nehéz? Na ugye. „A költő felel.” Mire? Na erre feleljen: Miért? Miért kellett ennyi mindent összeírni? De nem kapok választ. Szerintem még ő se tudja. Regényei. „Ebéd a kastélyban.” Ez jól hangzik. Mármint a kastély. A kajára már gondolni se merek, mert korogni fog a gyomrom. „Beatrice apródjai.” Az nem valami együttes? Ricse-ricse-Beatricse! Egyéb művei. „Ki a magyar?” Na ki? Hát én. Mi. Akik itt vannak. Akik itt élnek. Akinek az állampolgársága magyar. Ezt inkább hanyagolom, mert a végén sötét gondolatok is az eszembe jutnak… de nincs idő gondolkodni. „Lélek és kenyér.” Már megint a kaja. Ajjaj, mindjárt korogni fog a gyomrom… aú… ez fájt.

         És „Hetvenhét magyar népmese.” Ez egy üdítő gondolat. Szeretem a népmeséket, olyan kis aranyosak. De jó, jelző volt… tanárnő most valami fél oldalas verset olvas fel. „Illyés visszaemlékszik a születésére…” magyarázza. Jó neki. Én nem emlékszem, hogy születtem. Mellesleg nem is érdekel. Az viszont biztos, hogy elég véres küzdelem volt…

         Hurrá, kicsengettek! Ez az óra is elment. Már csak egy óra, és mehetek a zsúfolt menzára ebédelni. Aú. Megint korgott a gyomrom…”

Stíber Zsuzsanna

12. C