A tó

Sötétedik, futok a víz felé

Papírfecni hullik lábam elé.

Egyszerű, rövid vallomás talán

Valakitől, kit már fed a halál.

Szaladok tovább, még távoli a víz,

Számban, mint alvadt vér, ocsmány az íz,

Keserű a pillanat, mégis az a jó,

Hogy közeleg a part és minden fakó.

Látok egy arcot, ki mosolyog egykor,

Halk zene kísérte, hűsítő mentol,

Mindenki csodálta, kívánta őt,

De halált rá pók hálója szőtt.

Másik fej tűnik fel, hervadt virágszál,

Penge volt kezében, lassan elszállt

Testéből az a csöppnyi erő

Ami a reményt csalta volna elő…

És egy ifjú emelkedik a vízből

Ő volt az az egy abból a tízből,

Ki bálványozott egy üres bábot

És a lány vele is addig játszott,

Míg elpattant az a lüktető ér,

Ami egy szebb, s jobb életet ígér.

Alábukik, új arcot lát szemem,

Kezét nyújtja, a vízbe hullna velem.

De egy másik lerántja a mélybe,

Kinek egykor szerelméért hullt vére.

És ott az a fiú, kinek arca sötét,

Vele névnapján végzett egy sörét.

És az a kislány-most is könnyes szeme-

Épp úszni tanult, s a víz végzett vele,

Anyja ölében fogja, szorosan karolja,

Utána ugrott, és azóta is dalolja

Az esti meséket mindennap a lánynak.

A tóban ők is megnyugvást találtak.

Öreg ember ráncos képe tűnik fel

Ő azzal a tudattal ébredt fel

Hogy ma ugrani és halni kell!

Hát jött is, s emelkedett volna fel…

De a tó minden lelket magába zár,

És sodorja őket örökké az ár.

Sok lélek ebben a tóban,

Ki a partról ugrott, kit megöltek a hóban

S belökték a szédítő űrbe

Ezzel belekerült a haláli körbe.

Én is ott állok egy karnyújtásnyira,

Nem tudom, hogy ez is egy hiba,

Mit elkövetek szokás szerint,

Ahogy mindig mindenki leint.

Vagy ugranom kell, nyújtani kezem

S várni arra, vajon mi lesz velem?

Bánom is én, hulljak a mélybe

Hidd el, neked is így lesz vége!

Kísért a tó, egyszer te is belátod

Cipőt veszel és annyira várod

Ott fogsz állni ahol én is álltam

Én is, mint te csak egy szóra vágytam…